2012. május 7., hétfő

Dalaim könyve

           (az 1989-ben megjelent énekeskönyvem előszava)

        A zene kézen fogja a verset, hogy elvezesse a dallam érzelmi útjain az olvasó értelméhez. Így ketten. a vers és a zene, Pozsony, Kassa, Ungvár, Beregszász, Dercen, Mezővári, Kolozsvár, Marosvásárhely, Sepsiszentgyörgy, Újvidék, Szabadka, Moravica, Lendva, Nagykálló, Miskolc, Debrecen, Szalonna, Kecskemét, Szeged, Székesfehérvár, Pécs. Budapest, Eger, Párizs, Amszterdam, Washington, Chicago, London és más vidékek országok magyar költőinek gondolatai hozzák közelebb a 16 milliós magyarság irodalmát, verseinek közgondolkodását.
Sok költő verse kimaradt. Időben, térben nem utazhattam messzebbre. Szívemhez közelálló írások közül kellett elhagynom műveket. A máról, napjainkról beszélnek, vallanak a költők.
Ezek az énekek az emberi szó, hang megismételhetőségével, újraidézésének szándékával kerültek a könyvbe.
A múltról, jelenről, jövőről - az Idő szentháromságának énekeivel - akartam és akarok a vox humana nyelvén szólni.

Versekkel élő ember vagyok. A nyelv legizgalmasabb titkainak megismerése mindig különleges kalandokat ígért nekem. A néhány sornyi világot elraktároztam magamban, akár makro-, akár mikrovilágot fedeztetett fel számomra. A nyelv és az értelem a múltba vitt, hogy újra együtt lélegezzek az alkotókkal, a költőkkel s a jövőbe repítsen. Régmúlt idők hangulatai, intelmei, érzelmei, bölcsessége, könnyedsége időgépként szállít az anyanyelv birodalmába.
Dalaim könyvébe azokat a verseket, amelyeket a magyar költők írásai közül válogattam, élet-időm költészetéből válogattam. 1948-ban születtem Szegeden. Könyvek között nőttem fel, édesanyám könyvtáros - munkahelyén, az öreg Somogyi Könyvtárban tanultam délutánonként. Szeged szellemi életének patinás műhelyében, társasági életének szemlélődő tanújaként, a városi irodalmi élet kíváncsi kiskamasz-tekintetével a Szegedre látogató írókat, az ott élők otthonteremtő életét figyelhettem.
Amikor gitárommal felkerestem 1967-től egy-egy megzenésített verssel a költőket országszerte, még nem gondoltam, hogy 22 év múlva verseikből válogathatok, hogy a zenével újabb életre keltett sorokat a közönségnek ajánljam.
A válogatás során végiggondoltam a háború után írt verseket, az alkotók életét. Sokuknak sorsa azonos az én sorsommal, ugyanazt a történelmet éltük.
Születésemkor élt válogatásomban szereplő négy fiatal költő, akik a fényes szelek idejének végére, a fordulat évére szétszéledtek, magukra záródtak, elhallgattak, vagy elhallgattatták őket, de már megírták belépőjüket a magyar irodalomba.
Szegedről-indultam idejére egy új generáció jelentkezésének prológusán vehettem részt. Főiskolások, egyetemisták hívták fel figyelmem az akkor induló költőkre: a Kilencekre. Ahogy megismerkedtem az írókkal, ők szóltak „bátyjaikról”': a Hetekről. Húsz költő több száz verse után a 70-es évek Mozgó Világában jelentkező költők írásai kerültek repertoáromba. S közben a mindennapok versélményei Pilinszky János, Simonyi Imre, Illyés Gyula, Csoóri Sándor és a háború előttiek és az elmúlt századok gondolkodó írástudóinak versei erősítettek hitemben.
Vállaltam olyan csoda dolgot, amire senki se kért.
Énekelek melegebb fényű, romlatlan csillagokért.
                                              (Ratkó József: Éjszaka)

A két világháború közben megindult magyar könyvkiadás, lapalapító törekvések, antológia-kiadások. noha nem teremtettek erős sodrású irodalmi életet, mégis biztosították a jugoszláviai magyar irodalmi kultúra folyamatosságát. A folyóiratok (Kalangya, Híd, Napló) maguk kőré gyűjtötték az akkori vajdasági, szerémségi, Dráva-szögi, Mura-menti magyar irodalom letéteményeseit.
A negyvenes évek végére egyedül a Híd című folyóirat maradt életképes. Az 1952-ben alapított Magyar Irodalmi Társaság és az Ünnepi Játékok eszméje már az indulás után elhalt, a könyvkiadás pedig egyenesen válságos éveit élte. Jellegzetes újság- és folyóirat-irodalommá vált a jugoszláviai magyar irodalom. E korszakot meghatározó jegyek között kell számon tartanunk azt a tényt, hogy a magyarországi irodalommal semmiféle kapcsolatot nem tartott fenn.
Két hullámban érkeztek a háború utáni fiatalok: 1953-ban jelentek meg első köteteik, és a Híd sorozata 1956 után mar az eszményített képeket és a valóságos életjelenségeket vették szemügyre. Műveltségüket és nem a költészet területeinek meghódítását vállalták és ez a mozzanat meghatározó és ars poétikájukat is ez befolyásolta.
A hatvanas években felsorakozott új nemzedék, amely ekkor nőtte ki az ifjúsági lapok irodalmi rovatait, a Symposion, az Újvidéki Rádió Együtt című élő folyóirata, a Szabadkán megindult Üzenet és az irodalom kérdéseire is kitekintő Létünk című folyóiratokban jelentkezett. A Symposion 1961 decemberétől 1964 végéig jelent meg, mely a fiatal írók, kritikusok, képzőművészek új szellemű írásainak teremtett nyilvánosságot. Válogatott anyagát a Kontrapunkt antológia tette közzé a Fórum Kiadó gondozásában. Az előszóban Sinkó Ervin a nemzedék polemikus szenvedélyét és új szellemiségét hangsúlyozta.
Az Új Symposion az antológia után rendszeresen jelentkezett, teret adva az avantgárdnak, új szempontú kritikáknak, nagy mértékben hozzájárulva a jugoszláviai magyar irodalom önálló arculatának, sajátos hangjának kialakításához.
Az Új Symposion akkori szerkesztőségét a soknemzetiségű Jugoszláviában 1983-ban hatalmaskodó bürokraták feloszlatták, 1989-ben rehabilitálták. A nyelvművelő egyesületek közül ma mar csak őt fiókszervezet működik.
A decentralizációs törekvések során Lendvától Dráva-szögön, Szabadkán út Újvidékig az irodalmi-szellemi élet műhelyei az 1990-es évekre új erőt, fórumot kaphatnak s az új magyar irodalom európai alapjait teremthetik meg az élő múlt tapasztalatainak feldolgozásával Jugoszláviában.
(Bort Imre, Kőbányai János írásainak felhasználásával)

A magyar szellemi élet régóta tudatában van annak, hogy a magyar irodalom jóval szélesebb körű fogalmat jelent, mint Magyarország irodalma. Magyar vers, regény és elbeszélés a szomszédos országokban élő magyar nemzetiségű kultúrák, sőt a nyugati világban szétszórt magyarság körében is születik. A magyar irodalomnak vannak tűzhelyei és kisugárzási pontjai, de nincsenek földrajzi értelemben jelölhető határai: Párizs és München, Bécs és Amszterdam, New York és Toronto maguk is ilyen tűzhelyek. Illyés Gyula híres szóképe nyomán „ötágú sípnak" szoktuk nevezni irodalmunkat; és a síp egyik ága a nyugati világban szólal meg.
„Emigráns költészet, nézetem szerint nincs is - írja Vas István -, mert a versek írója, ha van hozzá kedve és módja, kivándorolhat Magyarországról, de magyar vers - ha csakugyan az - nem vándorolhat ki a magyar költészetből."
A hetvenes években vált meglehetősen általánossá, mind idehaza, mind az emigrációban az a felismerés, hogy a nyugati és a magyarországi szellemi-irodalmi életnek termékeny dialógust kell egymással kialakítania. Ennek eszméje, a hazai és a nyugati magyar irodalom kapcsolatainak igénye mind nagyobb teret nyert az elmúlt években, ennek a fejlődési folyamatnak következtében nőtt meg az érdeklődés a nyugati magyar irodalom intézményei, alkotó egyéniségei és értékesebb művei iránt.
A kétlakiság nemcsak részben, hanem teljesen egy idegen nyelvű és idegen kulturális hagyományokra épült társadalmi közegben él. Sokuk írói tevékenységében nem kap különösebb nyomatékot a diaszpóra tudat: az írók művei nem a szórványok életéhez, sorsához kőtődnek, hanem a magyar irodalomhoz, annak múltjához, hagyományaihoz, és természetesen a befogadó ország kultúrájához, irodalmi mozgalmaihoz.
A magyar tömegeknek Amerikába való kivándorlása a múlt század hetvenes éveiben indult. A századforduló táján hirtelen erőre kapott. a XX. század első tizedében pedig évről évre százezer főnyi népcsoportokat mozdított ki. Ez a gazdasági kivándorlás számszerileg sokkal kisebb mértékben folytatódott a két világháború közötti időben is, az új hazát, megélhetést keresők az Egyesült Államokon kívül Kanadában, Dél-Amerikában és Nyugat-Európa országaiban települtek meg. A gazdasági kényszerből kivándoroltakat 1919 után a kommunista és baloldali politikai emigránsok követték. később hozzájuk csatlakoztak a faji megkülönböztetés elől menekülők, az ideiglenes otthont alapító értelmiségiek, a művészek, írók egyes csoportjai.
A nyugati magyar irodalmat irodalomtörténeti felsorolásban, vázlatosan így összegezhetnénk: a múlt írói, a katolikus irodalom és a Nyugat-hagyomány folytatói. A népi mozgalom örököseit és a polgári radikálisokat követték a szocialista irodalom emigránsai. A középnemzedéknek irodalmi fórumait és műhelyeit találta az 1956-os harmadik nemzedék. Napjainkban, a számtalan irodalmi-szellemi közösség mellett, a párizsi Magyar Műhely írói köre a meghatározó.
Cs. Szabó László, 1960-ban, találó szavakkal állapította meg: „a magyar író a nyugati valóságban, annak kritikus lemérése közben, ábrándok és torzulások nélkül, hátrafelé tekintve, megteremti a maga világát.” Ezt a gondolatot 1975-ben Kibédi Varga Áron a következőkkel egészítette ki: „Lehet, hogy ez történelmileg egyedülálló jelenség: felszívni mindent, amit a környezet nyújt, olyasmit is, ami otthon a nézőpont, a politika, a közerkölcs vagy a közvélemény miatt sohasem szívódhatott volna fel - és mindezt tovább adni, de nem a környezet nyelvén. Elméletileg egy olyan közvetítésnek, világirodalmi ozmózisnak lehetnénk tanúi, amire példa még nem volt."
(Béládi Miklós, Pomogács Béla, Rónay László írásainak felhasználásával)

A kárpátaljai magyar irodalmat a szovjet nemzetiségek irodalma közé sorolják. Hagyományos és nemzeti kötődése miatt mégis a magyar kultúrához tartozik.
A honfoglalástól 1919-ig a magyar államhoz tartozott, ezután Csehszlovákiához csatolták a Tiszahát területét. Ekkor az értelmiség jelentős része kivándorolt, az állami alkalmazottak ezreit bocsátották el. 1938 novemberében a magyarlakta Tiszahát visszakerült Magyarországhoz, majd 1939. március 15-én egész Kárpát-Ukrajnát elfoglalták, de a fasizálódó rendszer, az anyaországi felsőbbrendűség ellenérzést váltott ki a lakosság körében. A visszacsatolásban eltöltött hat év nagyobb rombolást vitt véghez a lakosság magyarságtudatában, mint a kisebbségi sorban leélt két évtized, ugyanis szükségtelenné váltak az addigi kiharcolt kisebbségi intézmények, fórumok, sajtószervek. A jelentősebb írók szétszóródtak vagy elhallgattak (Munkás Újság, Dolgozók Közművelődési Egyesülete, Néplap, Magyar iskola, Jó Barátom, Új Korszak). 1944-46 között Kárpátontúli Ukrajna néven önálló államalakulattá vált, majd az Ukrán Köztársaság megyéjévé szervezték át. Törvénytelen intézkedések jóvátehetetlen károkat okoztak a magyar lakosságnak, akiket megtizedelt a háború, a tömeges evakuáció és az internálás.
A magyar irodalom kialakulása három szakaszra osztható. Az első 1951-1957-ig, 1951-ben jelenik meg az első, a személyi kultusz jegyeit magán viselő, magyar nyelvű könyv. A második szakasz 1957-1965 - az ungvári egyetemen magyar nyelv- és irodalom tanszék nyílt 1963-ban, s megjelenik 1965-tól önálló lapként a Kárpáti Igaz Szó. Az 1960-as évekre jellemző liberálisabb, szellemileg friss, nyitottabb korszakban, a magyar irodalom hagyományaitól ösztönözve, a szovjet új hullám emberi, költői magaslatára tekintve, Kovács Vilmos szellemiségének vonzásában e terület legnépesebb alkotó nemzedékének legjobbjainak kiemelkedése. Balla D. Károly. Füzesi Magda, Vári Fábián László, Finta Éva, Fodor Géza, Nagy Zoltán Mihály. Dupka György, Horváth Sándor írói teljesítménye az egész magyar nyelvterület figyelmére érdemesül.
A Kárpáti Igaz Szó, melynek Balla László és Behun János voltak főszerkesztői, az új nemzedéknek, Neon és Lendület címmel, kulturális mellékletben biztosította a megjelenést.
Még 1985-ben megjelent a 65 évet többé-kevésbé összefoglaló Sugaras utakon című antológia.
1987 végén Új Hajtás címmel, havonta 12 oldalas önálló lapszám jelenik meg.
l987-ben a fiatalok megszervezik, - szerkesztik, kiadják az Évgyűrűk kiadványsorozat első két számát a mára már a magyarországi irodalmi életben is rendszeresen publikáló kárpátaljai, tiszaháti költők műveiből.
Az itt élő emberek a múlt keserű emlékeiből kiindulva még ma is félnek nyíltan magyarnak vallani magukat, tiszteletben tartani, művelni hagyományaikat, anyanyelvi műveltséget szerezni... A magyar nemzetiségűek száma jelentősen csak ott növekszik, ahol a magyar lakosság gazdasági foglalkoztatottsága szemmel láthatóan fokozódik. Az itt élő magyarok kevés jelét mutatják a nyelvi asszimilálódásnak. A beolvadás egyik kiváltó oka az, hogy az ifjúság egy része elköltözik szülőfalujából, azaz a magyar nyelvközösségből, jövedelmezőbb munka után néz, mert szakképzettségének megfelelő állást szűkebb pátriájában nem talál.
A magyar nyelv bölcsője, tiszta forrásának őrzője az erősödő, egyre karakteresebb irodalom mellett, továbbra is a falu.
(S. Benedek András, Balla Gyula és Dupka György írásainak felhasználásával)

A csehszlovákiai magyar irodalom hetven évvel ezelőtt, az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése után keletkezett. "Szlovenszkóiak lettünk, elkülönült elkülönítettek... Európa volt a hazánk, szegénynemzet a szerelmünk, népképviselet a mértékünk és emberség a magyarságunk. Csak az volt és lett magyar, ami emberséges volt és nem fordítva" - írta Fábry Zoltán 1939-ben.
Minél kisebb a nyelvterület, amelyen a szellem embere működhet, annál kevesebb lehetősége van, hogy sajátos feladataira specializálódjék.
A csehszlovákiai magyar irodalom két korszakra osztható: az egyik 1918-tól 1938-ig, a másik az 50-es évek elejétől napjainkig terjed. Az ötvenes évek elején alig tudtak az előző korszak nemzetiségi irodalmáról, mert közben egy teljes nemzedék "esett ki" (nagyrészt a Magyarországra áttelepítés folytán) a csehszlovákiai magyar szellemi élet folyamatából, amikoris részint Fábry Zoltán ösztönzésére létrejött a sajátos műfaj, az úgynevezett valóságirodalom.
1945 után hat-hét évig nem volt Szlovákiában magyar irodalom. A csehszlovákiai magyar nemzetiség elvesztette állampolgári jogait, s a németekhez hasonlóan ki akarták telepíteni tagjait.
1948 decemberében megjelent az első magyar hetilap, az Új Szó, a következő évben napilappá alakult át, 1949-ben életre hívták a CSEMADOK-ot, a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Egyesületét, 1951-ben létesült a Pedagógiai Fakultás magyar tagozata és a Komensky Egyetem bölcsészkarának magyar tanszéke. 1953-ban megalakult a komáromi Magyar Területi Színház, mely a falujáró színház feladatát is ellátta.
Nehéz körülmények között indult meg 1949-ben a magyar könyvek kiadása. Az ötvenes évek elején megalakult a Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó. Ezt néhány év múlva megszüntették, s a magyar könyvek kiadását 1956-tói a Szlovákiai Szépirodalmi Kiadóra bízták. 1968-ban önálló kiadót alapítottak Madách Könyvkiadó néven.
Az utóbbi években közös könyvkiadás keretében jelentős példányszámot átvesz a Magyar Népköztársaság.
Kezdetben volt (és lesz) a líra. A csehszlovákiai magyarság történelmében a líra az irodalom elsőszülöttje. A hontalanság, a némaság, kiszolgáltatottság, az anyanyelvi szó tilalma után írja Fábry Zoltán: „a sértődöttség, bosszú és türelmetlenség elvakító szenvedélyét mi elemésztettük magunkban: ennyi az előnyünk, és ezt meg kell tartanunk, ez kincsünk, zálogunk és menlevelünk: mi voltunk és vagyunk a vox humana népe!"
Kihez s mihez legyen hűséges a költő?! Az anyanyelvéhez, a népközösséghez, a nemzethez, a civilizációhoz. Az élet mai harmóniája elképzelhetetlen a múlt ismerete, őrző vigyázása nélkül.
Kazinczy Ferenc írta: „A poézis nyelv nélkül nem virágozhat - írta Berzeviczy Gergelynek - nyelv alatt minden nemzetnek a maga saját nyelvét értem. Jónak látnád-e egy varázsbot csapása által egynyelvűvé tenni az egész embert nemzetet? Én azt, aki azt cselekedné, az emberiség legnagyobb ellenségének tekinteném.’
(Fábry Zoltán, Csanda Sándor és Fónod Zoltán írásainak felhasználásával)

Stílusokról, csoportokról, nemzedékekről kellene írnom, segítve a könyv olvasóját. A KORUNK-ról, az UTUNK-ról a KRITERION Könyvkiadóról, a múlt folytatóiról, a háború utániakról. a FORRÁS első, második nemzedékéről, a hetvenes, nyolcvanas években indult költőkről gondolkodom, lapozgatom az antológiákat, az ismeretterjesztő irodalmi dolgozatokat. Könyvtárnyi olvasni való.
Miért énekelem az erdélyi költők verseit? Nem tudok választ adni, csak Hamvas Béla tiszapalkonyai „raktáros” esszéje jár az eszemben. És mindig hozzá kanyarodom vissza.
Az emberiségnek három ellensége volt és van, mióta társas életre tért az ősidők óta. Kezdetben volt az Időjárás és a Vadállatok. Ezek ellen feltalálta a tűzet, a házat és a bunkót és a vermet. Így már eshet, fújhat, így már bömbölhet a vadállat, nyüszíthet a veremben.
Második ellensége a Barbárság volt. Ez ellen feltalálta a civilizációt. És közösségbe rendeződtek és kultúrát teremtettek.
Az emberiség harmadik ellensége a civilizáció réseibe férkőzött be. Ott feszengve, meglapulva és erőt gyűjtve megépítette a civilizáció lerombolására kész épületet: a HIVATALT. Látszólagos kedvezményeivel magához édesgette a mit sem sejtő polgárokat. Ahonnan elcsalta az embereket, ott újabb rés keletkezett. Oda újabb Hivatalt épített. Így sokszorozva meg önmagát. Veszélyessége abban áll, hogy a végső győzelemre nem törekszik, mert léte befejezetlensége miatt garantált. Ha egyszer mégis győzne, önmagát kezdené felfalni egy magasabb rendű Hivatal felépítésével. Ez a magasabb rendű Hivatal már korbáccsal, fegyverrel. rögtönzött táborokkal, rafinált börtönökkel, éhezéssel és áruhiánnyal szorongatja áldozatait, miközben a CSÚCS egyre jobban kiemelkedik és elhomályosodik a Nap.
A beszéd, a nyelv, a szó maradt az egyetlen fegyvere az elnyomottaknak. A Hivatal mindent átsző. Megtapogatja az asszonyokat, szülnek-e újabb alattvalót. Ellenőrzi az írott szót. Lehallgatja a beszélgetést. A párbeszéd ellehetetlenül. Gesztusok maradnak és hallgatás. Beszéd, szó, nyelv helyett lehajtott emberfő, csikorgó gerinc, csendes mormogás.
Marad a természet megmagyarázhatatlan csodája: a fantombetegség. Az eltávolított testrész érezni kezd, zsibbad és viszket, és melege van, vagy fázik. Az eltávolított, amputált civilizáció végtagjai - a vers, a színház, a tánc, a zene - éreztetik hiányukat. Titokban suttog verset, dallamot, vált lépést ősi ritmusokra, tiltott fintorokkal szerepet játszik az elnyomott. Addig egymás nyelvét sem értők megértik egymást, a kéz összeér, üzenetet küld.
A Hivatal szorosabbra zárja sorait, nem marad neki más, mint saját létét megszüntetni, miközben önmaga szobrává merevedik.
É: addig? Addig mi lesz a jóra összeesküvőkkel? Elhagyják szülőföldjüket, némaságra szövetkeznek és egy tincset rejtegetnek a Szabadság hajfürtjéből, egy szót az Egyenlőség himnuszából. Nem marad, csak puszta létük, mit elvehet a Hivatal, de akkor ki dolgozik, ki szaporodik? Ki dalolja el a Dicshimnuszokat, ki lép majd egyszerre a Hivatal márványlépcsője előtt?
Amikor ez erdélyi költők verseit, üzeneteit énekelem, ezek a gondolatok igazítják indulataimat, feszítik hangszálamat - énekelek: AHOGY A TORKOMON KIFÉR!

2012. május 5., szombat

Szabadiskola - Psalterium Ungaricum

A százötven Dávid zsoltár Szenci Molnár Albert fordításában Dinnyés József daltulajdonos morgolódása és dallamos nyavalygása a zsoltárok megrontói, szabdalói miatt, mert mind magyar anyanyelvű népe, mind a Dávid zsoltárainak ép szövege és a dallamainak épsége és egészsége érdekében énekelné a keresztyén hallgatóság épülésére, Isten nevében.  


(A képre kattintva meghallgathatsz néhány zsoltárt! Megnyitás új lapon - érdemes megnyitni)


A gondolat versformává fejlődött és évezredek tapasztalatait közvetítette, mindemellett a költői nyelv metaforáival segítette a cselekvő embert. Tanítva irányította a jobb élet felé. Szellemi és fizikai önvédelemre serkentette.
A magyar nép énekvilágától nem idegen a bensőséges hang. Az Ószö­vetség kinyilatkoztatásai, az Evangélium szeretetparancsolata, a Rómából hozott latin nyelvű liturgia mellett a nép megtartotta anyanyelvű énekét is. Tartalmuk fohásszá emelkedett, védelmet adott templomon kívül és sokszor, ha kellett templom nélkül is. A magyar zsoltáros vers költészetünk legtisztább formanyelve közül való.
A Szenci Molnár Albert fordította zsoltárokat szeretném Isten dicsőségére elénekelni. Szeretném, de közösségben nem tudom, mert megcsonkítva találom mind zenében, mind versében. A gyermekkorrom Énekeskönyvéből (1948-ban adták ki, mikor én is születtem) sajnos 363 versszak hiányzik. Belőlem is hiányzott, míg a Tótfalusi Kis Miklós által 1686-ban Amszterdamban nyomtatott énekeskönyv hasonmás kiadását 1985-ben meg nem vásároltam. A hiányos néhai, de sok jószolgálatot tett régit vette át az új énekeskönyv, hiányaival együtt, amit még szaporított is. A  régebbi énekeskönyvekben még jelölték a hiányzó versszakokat, az újban a jelölés már hiányzik. A Károli fordítás Igéinek versátiratát így nem tudja elénekelni a hívő ember. Megcsonkított énekekkel kell dicsérni az Urat? Manapság minden kimondott szóra, gondolatra, segítő Igére nagyobb szükség van, mint valaha az Idők folyamán.
Miért kell rövidített zsoltáréneket énekelni? A rövidítéssel elmarad azoknak a szavaknak, kifejezéseknek a megismerése, majd mind többszöri ismétlése, ami alapján szókincsünk gazdagodik. Különösen, ha azokat az igehelyeket, verssorokat vesszük alapul, ami miatt énekeljük a zsoltárt.
Példának említhetem a XLI. zsoltárt. Megdöbbentő, hogy a betegség miatt szenvedő zsoltáros fohászát és a gyógyulás miatt érzett örömét megismerhetjük, de betegségét nem. Az ének ajánlásába vett szöveg, hogy hűtlen barátok miatt kellene énekelnünk a zsoltárt, még kevés. Károli Gáspártól és Szenci Molnártól s másoktól is megtudhatjuk, hogy a hűtlenség, álnokság, pletykálkodás vádjaitól szenved a zsoltáros. Ezek a legsúlyosabb betegség tüneteit váltják ki. Ma már divatosan erre a kórra a pszi­ho­lógusok uralma óta csak annyit mondanak: korunk betegsége. A pszi­ho­szoma­tikus betegségek korát éljük? Szent Dávid zsoltárából tudhatjuk, hogy a lelki bántások miatt ezek a tünetek és betegségeik egyidősek a Gonosszal.
Istentiszteleten való gyülekezeti éneklés kívánalmai szerint a rövidítést minden lelkésznek maga feladata intézni a kántorokkal. Erről nem is szeretnék beszélni. Eszembe sem jut megkérdőjelezni munkájukat. De az Úrhoz énekben szólni akaróknak terhet jelent hiányos szöveggel elénekelni az Igét. Félrevezető az énekszöveget úgy értelmezni, hogy lényegéből hiányzik a gondolat.
Szép könyörgés Isten oltalmáért a XXXV. zsoltár. Ez legyen a szövegek kurtításáról, rövidítéséről a  másik példa. Az latrot jónak szabad átkoznia írta Bogáti Fazakas Miklós a XXXV. zsoltárfordítása elé. Könyörgése Dávidnak a megszabadításért szöveggel jegyzi Szenci ugyanezt az éneket.  Könyörgés rosszakaratú ellenségektől való szabadulásért írja Károli Gáspár a zsoltár elé, amit az izraeliták röviden Könyörgés Isten oltalmáért címmel jegyeznek. Énekeskönyveinkből ebben az évszázadban kihagyták azokat a szakaszokat amiért egyáltalán megírta a zsoltárt Dávid király. Kihagyták azokat a szakaszokat, amelyekből megtudhatjuk, hogy kikkel pereljen az Úr, kikkel harcoljon érdekemben, érdekünkben.
Az oltalom jó, az engedély is jó, hogy a latrokat nevükön nevezhetem a Zsoltárok könyvének XXXV. zsoltárának 7-13. verseiben és a 20-28. versekben is, de ezeket a szavakat, jelzőket, az ellenem cselekvő gazságokat miért nem énekelhetem el az Úrhoz magányomban, baráti körömben, hitbéli testvéreim társaságában és gyü­lekezetemben a ma és az elmúlt évszázadban meg­vásárolható énekeskönyvekből? Talán mert akikről szól a szent szöveg megsértődnének, fegyverre kelnének? Megbocsátást hirdető keresztyénségünk nem nevezheti meg a bűnöst, a latrot? Ezért maradt ki?
Hiszen csak hátravettetni kívánja őket a zsoltár és hogy piruljanak, legyenek porrá a szélben, sötét és csuszamlós legyen az útjuk és a nekem vetett hálójuk fogja meg őket. Népem ellen koholt vádakat mondanak, a békességről nem beszélnek.
Milyen toll húzta ki azokat a sorokat, melyekben a zsoltárénekes kéri az Urat, hogy ébredjen megmentő ítéletre ügyében? Az XXXV. zsoltár nemzeti zsoltáraink között meghatározó és talán nem véletlen, hogy három szakaszra rövidült az 1921-es év kiadásában?
Az évszázadok során a kotta elé írt utasításokat is elfelejtették továbbadni a kántorok az utódoknak. Ezért helyi-zenei légkörben kell énekelni a zsoltárokat és dicséreteket, mert elvesztették lendületüket. Izraelita kántorok az ótestamentumi hangulatra még emlékeznek és továbbadják a zsoltárok ritmusát, lendületét. Némelyik táncot kíván, másik a tenger hullámzását utánozza. Ezek az ízek és utalások hol vannak? A szövegben még olvashatóak Szenci Molnár jóvoltából a dallamhoz tartozó zenei képek és utalások, hová lettek?
Rövidítenek az énekesek, főleg a világi előadóművészek, mert régiesnek találják a zsoltárokat. Idegenkednek a magyar művészek a népi-reneszánsz dallamoktól ebben az amerikanizált, zenei ízlés-ficamú világban. Az idősebbek operettes bécsi dallamvilága sem kegyes a zsoltárokhoz. A zene-szöveg kapcsolatát sem tartják énekelhetőnek a XX. század műveltségével meg­áldott művészek. Természetesen a tartalom ro­vására csonkol mindenki. Megfeledkeznek arról a lényeges tényről, hogy a gonosz ellen szóló és harcoló Igét énekelik-énekelhetnék a Dávid zsol­táraiból a Károli fordítása alapján, a Szenci által megírt versekkel.
Miért történik mindez, ha nem a történelmi mélységekben kígyózó politika az oka a zsoltárok romlásának? Talán az örökséget nem tudjuk kellő tisztelettel kezelni, vagy nem értjük, hogy a régi magyarok miként gondolkodtak múltról, jelenről és jövőről?
A régi énekek dalolásakor sokszor oly bájosan hibásnak hallik az ének. Ezért, vagy más okok miatt a mai ének, ha bájosan régiest akarunk írni, vagy előadni, akkor hasonló hibákkal ellátva már oly díszes lesz, mint az, mely régtől fogva lett. A hiba nem a régi szerzeményekben van, csak éppen a felidézett mű előadóművészei és népszerűsítői nem tudják elképzelni mai módszereikkel a korabeli ritmusképeket és az éneklő stílust és a hangszerkezelést. A két idő hangszerei, énekstílusa és legfőképp a hitnek mélysége és magassága különbözik.
A zsoltárok előadói, mert épp az előadás gyönyörűségével vannak elfoglalva, kurtítanak, hogy gördülékenyebbnek tűnjék a mű, mellyel foglalkoznak. Nagy hibát követnek el, mert elég lenne, ha a mű foglalkozna velük, mert akkor a mű lenne hallható.
Az Ige hosszú utat tett meg, tesz meg, míg szívébe zárja a hallgató s amíg az ő ajkáról is felzeng a szó. Ezért érzem szükségesnek a zsol­tárok szövegét, zenei ritmusát, igehirdető erejét, szókincsfejlesztő képességét megőriztetni a jövőnek.
Már az első világháború magyar bakái sem ismerhették a szellemi és fizikai önvédelem szakaszait, csak az Úrtól való félelem sorait. Nem kérhették zsoltáros fohásszal a Megváltó kegyelmét a világrontók elleni küzdelemben a jóra összeesküvők, mert hiányzott a mindennapi énekes-szöveg, a zsoltár, amelyben pontosan fogalmazott védő és vádbeszédet raktározott el a Mindenható a hívő embernek, ki féltette a hazát, a családját és a jövőt.
Anyanyelvünk védelme ne a trágár beszéd elítélésével és a választékosság dicséretében merüljön ki. Az anyanyelvi  mindennapi önépítés és mindennapi önvédelem megtanítása mellett az Atya nyelvét is beszélje a nemzet. Az Atya nyelvét beszélő nemzet tudja csak megfogalmazni kívánságait a szebb és igazabb, szeretetteljes életért.