Az
énekmondó olyan dalokat énekel, amilyeneket nem lehet szórakoztató helyeken
hallani. A vendéglátó muzsikus otthon hallgat ilyet, vagy munkába menet
fütyörészi a dallamot.
Az
énekmondó az énekeiből nem tud üzletet csinálni. Minden máshoz ért, de a dalaiból,
a koncertjeiből nem gazdagodik meg. Helyből szegény. Van, amelyik nekifutásból.
Az
énekmondó olyan sokat énekel az igazságról, hogy még magának sem mer valótlant
állítani. Így aztán az igazság áldozataként éli életét.
Az
énekmondó a költők verseiből táplálkozik. Nem költészettel foglakozó ember
verseihez hozzá sem nyúl. Fél, hogy nincs fedezete. A költő mégiscsak Szent
Ember!
Az
énekmondó nem szeret a pénzről beszélni. Még más pénzéről sem. Úgy csinál,
mintha nem lenne pénz. Mégis mindig van neki valamennyi, mert tartalék húrra,
kéziratpapírra, vonatjegyre, vagy benzinre mindig futja valamiből. Ezért gyanús
minden énekmondó. Nem is adnak neki sok pénzt, ha előadóestjeinek végén az
elszámolásra kerül a sor.
Az
énekmondó magányos. Sokat van egyedül. Van úgy, hogy magával szemben a ülve a
vonaton sem szólítja meg utastársát. Nincs mit mondania, mert már majdnem
mindent elénekelt, vagy tervben van, csak a refrén hiányzik.
Az
énekmondó nem szereti a zajokat. A zörgő, csikorgó hangok, a csettegő,
csattogó, reccsenő tárgyak idegesítik. Ezért a politikusok beszédeit mély
kritikával hallgatja. Különösen, ha a beszéd gördülékeny, nem akadozik, nem
sziszeg, selypeg, az alany, állítmány viszonya kiegyensúlyozott és a hangsúly a
értelemre figyelmeztet. Nem érti, keresi titkát, nem leli.
Az énekmondó csodakereső.