2015. március 23., hétfő

Elvették a poharam és a szivarom

Megkaptam, sokat töröm a fejem, hogy mit írjak. Hasonló bajom nekem is van, illetve volt. Még ha nem is múlt el iváskényszerem, de mára semmi baj, nincs sem botrány, sem skandallum. Néha mélyre zuhanok, de kirángatom magam, valahogy, de nem körgalléros fenyővízzel, vagy a hegy levével.

Húsz évvel ezelőtt egy este megírtam egy parlamenti képviselőnek egy levelet, hogy mi a jövedéki adóval kapcsolatban az álláspontom. Nemzetközi törvények alapján az ebből befolyt iszonyatosan magas összeget az államnak csak az alkohol és a nikotin fogyasztása következményeként fellépő, keletkező betegségek megelőzésére, gyógyítására kellene költenie. Az országok többsége, különösen itt, a volt szovjet zónában, ezt a „bevételt” az állam az államháztartásba beleöntötte ezt a pénzt. JOGTALANUL. Az alkohollal és cigarettával élő emberek többsége szenvedélyük kiteljesedése, fellépése előtt az állam idiótizmusa miatt nyúlt a nyugtató, stimuláló szerekhez. Kevés az olyan ember, aki csak a jókedv és társaság kedvéért fogyasztja ezeket a szereket. A szenvedélybetegek 80-85 %-a nem tudja befolyásolni azokat a körülményeket, amit rázúdít a dilettáns, önző, műveletlen politikusok sokasága. Marad a butító szesz és következményei, a lelkiismeretfurdalás, elszegényedés és legfőképpen a betegségek sokasága, amit nem szakorvosok gyógyítanak, hanem belgyógyászok, ideggondozók, válóperes ügyvédek s közben folyik be az államkasszába a jövedéki adó és semmi sem változik. A társadalombiztosítás pénzéből minden betegséget kezelni, megelőzni lehetne, de a szenvedélybetegségek miatt fellépő szervi bajok elviszik a TB pénzét, pedig ott van az általunk "befizetett" kezelési költség. Mondanom sem kell egyetlen politikus sem merte a parlament pénzügyi, egészségvédelmi, szociális bizottságainak bemutatni kis dolgozatomat, mint állampolgári megkeresést, pedig a képviselőnek ez lenne a kötelessége.

Én attól a naptól kezdve nem iszom úgy mint régen és más füstjén füstölődöm.

Harcnak tekintem a világméretű sikkasztás ellen küzdeni.
Ez vette el poharam és szivarom.
Sajnos senki nem állt mellém.

Ha elolvastad nem kell reagálj rá, hiszen ezt magamnak találtam ki. Néha úgy érzem pótcselekvés a bennem szomjazó kisördög bosszantására, de látok erőt ebben a harcban. Járom a börtönöket, tudod, mostmár a szenvedélybetegek otthonait is felkeresem és személyes és csoportos beszélgetéseken is részt veszek. Aki még nem itta el teljesen az agyát meghallgat, hümmög, de ellenvetése nincs. Készülök egy könyvet írni. Már elkezdődött a betűvetés, amiben egy fejezet a nemzetek ellen elkövetett, politikusok által kiagyalt bűncselekményekről beszélek. Közte lesz ez a sikkasztás is.

Bátorság, Isten velünk van és a puskapor száraz!

Ölellek

Dinnyés Jóska

2015. március 12., csütörtök

Fekete tábla

Fekete tábla

A XXI. század fő feladata lesz átgondolni a XIX. és a XX. század haladásba vetett hitének és szorgalmának minden szennyét felfedezni, összeszedni és baleset-mentesen eltakarítani. Természetesen mindig voltak, akik az ilyen munkát piszkos, zajos, büdös munkafolyamatoknak látták és ellenezték. Mindig voltak, akik az eltakarítókra azt mondták: ellene vannak a haladásnak!

Haladásnak nevezték nagyeszű emberek a lakótelepeket. Akik ezt kitalálták, kimondták, felépíttették lehet, hogy nem is laktak még olyan házban, ahol saját családjukon kívül más is lakott volna. Ezért azon sem csodálkozhatunk, hogy a Föld túlnépesedése és a szociális kapcsolatok túlkínálata ellen "embertelen" módon védekezünk. Agresszívek vagyunk, magyarán erőszakosak, kihívóak, rámenősek lettünk, vagy éppen ennek ellenkezője, amely nem az agresszió ellentéte, hanem a teljes önfeladás, ami személyiségünk elleni totális jogtalan támadás.

Magyarországi túlnépesedésről nem beszélhetünk, hiszen egyre kevesebben vagyunk. A szűk térben való élet lehetetlenségeinek összezsúfolódás érzetét az együttélés fonákságaiban, egyenlőtlenségeiben kell keresnünk. A városokba, az iparba menekült emberek sokasága nem tanulta meg, legalábbis nehezen szokta meg az újat, a más életvitelt, életformát: az együtt élő városi polgárok szokásait.

A nemzetközi gazdasághoz igazított termelési típus bevezetése, a valóságos igényektől távoli tervgazdálkodás célja, céljai hamis jövőképet alakítottak ki a városlakóvá, munkássá átformált falusi lakosságból.

A népiskolák alapértelmezésében megfogalmazott helyzet megváltozott. A templomok kiürültek, nemcsak azért, mert az egyházi gyülekezetek vezetőit üldözték. A lelkek nem kapták meg a vigaszt, gyermekeik fejlődését nem tudták követni, a család tagjai szem elől tévesztették egymást. Tulajdonosi tudatukat elveszítették. Olyan közösség tagjai lettek, ahol más normák, más közösségi kötelezettségek szabták meg mindennapjaikat. Beszűkült életterületük a túlnépesedés érzetét okozta bennük.

Az egykézés problémakörét már felvető dolgozatok leírták és részben feldolgozták és leírták azt is, hogy milyen lett a megváltozott életkörülmények közé került falusi ember. A városi ember sem cselekedett másként azokban az egykézéses időkben, mert az örökség városon még oszthatatlanabb. A polgár tulajdonosi tudata és a faluközösségtől elszakított birtokosi érzület között a különbség soha nem tűnt el és ha mégis, mindkettő csak erejéből és minőségéből veszített. A falusi közösség tagjai nem vihették magukkal a magukteremtette kulturális és szociális környezetet.

A városi polgárnak meg kellet osztania évszázados harcának vívmányait. A biztosítottság önkormányzati, egészségügyi és hatósági feltételeket megfizető városi ember családi és lakóközösségének túldimenzionált biztonságát kellet feladnia az új környezetbe költözött, költöztetett családokkal. Ők is biztonságra vágyódtak. A már meglévő biztonságot kellett megosztania a városi polgárnak.

A politikai rendszerek megváltozásai sem tették polgárrá - több generáció után sem - a városlakóvá tett falusi embert. Ennek hatása és ennek következménye: a városi polgár veszített urbánusságából. Mindketten vesztettek.
Ez a vesztes-tudat formálta őket agresszívvé és bizalmatlanná. Az agresszió egyik alapja, kiindulási helyzete a bizalmatlanság, amely mételyként ül a lelkeken és szül ezer indulatot. Ezek az indulatok, amelyek feloldására több generáció élete is kevés volt, tették tönkre a család, a közösségek életét. Ennek semmi köze a népi és urbánus ellentéthez, ez a népet, nemzetet nem ismerő intézkedések, határozatok mögött álló politikusok, gazdasági vezetők embertelensége miatt alakult így.

Megoldás: Tartsunk nagyobb távolságot egymás közt, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz!

Dinnyés József



Valahol Magyarországon

A Magyar - Hon - Lap oldalain Tamási Orosz János verses-zenés bolyongásaimról időnként tudósított. Ezek közül szeretnék néhányat megmutatni.

Ismerjétek meg egyik írását.

„Országút városból kifutó kígyója nekem is kínálta aranyát csillogva” – énekli Dinnyésjóska, már több mint harminc éve – írtam róla már jó néhány esztendeje… No persze, a nyelvhelyesség szabályainak nem nagyon felel meg a fenti írásmód, de így olvasható az, jó néhány róla szóló tudósításban, s néhány versben is. Mert a költők olykor írtak róla; ezzel is megköszönvén azt a fáradhatatlan munkát, amelyet az ő népszerűsítésükért tesz. Már amelyik megköszöni… S mellesleg – tett ő másért is. Azért például, hogy hihetővé válhasson a szabadság lehetősége. Nézem: milyen sutává, elcsépeltté vált mára ez a mondat; nézem, és elgondolkodom: miért alakult így? Hogy valakik, utólagos munkát és fáradtságot nem kímélve, játékos bújócskának és fogócskának minősítik azt, ami egykor a nagy többség egyetlen lehetősége volt; s közben – ami ennél is súlyosabb – kiásták az új demarkációs vonalak lövészárkait. Bunkereibe már nem férnek be azok – akik ilyesmire tán soha nem is vágytak.

Mint Dinnyés József, aki most és mindörökké, örökös örökködikéinken és állandósult hétköznapjainkon, mindig útra kel; azért, hogy „házaljon” a költészettel és az imával. Ami persze – főleg a magyar lírában – nem is nagyon válik el egymástól… Úton van, tarsolyában megzenésített versekkel és Szenczi Molnár Albert zsoltáraival. S még mennyi fohásszal és dallal… Van annak már vagy másfél évtizede, hogy Jóskával elképzeltünk egy „vándorkönyvet”. Épp olyat; csak ebbe nem a céhmesterek írták volna bele ajánló soraikat, hanem az – emlékek. Egy térkép hevert ugyanis előttünk, Magyarország térképe, számtalan bekarikázott, aláhúzott, s egyéb módon megjelölt helységnévvel. „Ezek azok a helyek, ahová már többször is visszahívtak” – mondta Jóska. S azonnal mesélni kezdett, csapongva; arról, ahová épp tévedt a tekintete. Szelidi-tó, Kalocsa mellett. „Csak úgy kimentünk oda egy este, muzsikálni, beszélgetni. A következő évben megismételtük, de már tudatosan, augusztus első vasárnapjára időzítve. Nekem akörül van a születésnapom, az ottani barátaim meg akkor kaptak fizetést. Így született a Szelidi Ifjúsági Napok rendezvénye…” S egy másik történet – Nyíregyházáról. Ratkó Józsefről. „Szakadt nadrágban állítottam be hozzá a Kelet- Magyarország szerkesztőségébe. Peches nap volt, megrepedt a varrásnál, de már nem fordulhattam vissza. Kértem tőle tűt és cérnát, de legyintett egyet: add csak ide, éhhez én jobban értek. Négy gyerekem van. Az egész szerkesztőség ott tolongott, mert percek alatt elterjedt: egy őrült gitározik fürdőnadrágban, Ratkó Jóska meg varrja a nadrágját…” A költő testben már rég nincs közöttünk. De reánk testálta verseit, dalait, s Dinnyés József hűségesen énekli őket. Énekel „melegebb fényű romlatlan csillagokért.” S jár rendületlenül azon az úton, amelyen egyszer mindannyiunknak végig kellene utazni. Ugyanígy: vonattal, stoppal, gyalogosan. Lehajolva minden fűszálhoz, ismerőse lenni minden dombnak, patakpartnak, tanyasi gazdának. Nem csak színházi, vagy üléstermi zsöllyékből figyelni s alkotni véleményt, szabályt, paragrafust…

Bár onnan is lehet – akár azzal a régi felelősséggel, ahogyan Váci Mihály tette. A költő, akiről kevés szó esik manapság. Érdemtelenül. A sorsa mintha kezdene József Attila megítélésére hajazni az ő esetében is; az egyik oldal szerint felejtésre méltó komcsi, míg a másik tábor számára; hát, vannak kínos sorai is. Talán azért, mert egyre kevesebben ismerik életműve teljességét… Simor András írja róla: „…fiatalon ragadta el a halál, és ez mentette meg őt attól, hogy teljesen szembeforduljon a hatalommal. Ha valaki hitelesen vizsgálni fogja a korszakot, akkor kiderül, hogy nagyon határozott baloldali kritikája volt ezeknek az éveknek a költészetében..." Bizony: így van. „Nehéz – s el kell fogadni, / ki szemben áll velünk, / s azokat elviselni / kikkel menetelünk” –írta, például. Valahogy, valamiért, ma is felfénylenek e sorok…  Hát inkább ne bolygassuk, így mindkét fél… Ahogyan Dinnyés Józsefről sem beszélnek túl sokat; sokak számára egyaránt terhes memóriája és szókimondása. Ez, persze, csak korunk tömegállapotának sajátossága; ettől még annak térfogata egyiküket sem nélkülözi, és nélkülözheti. Különösen nem akkor, amikor összekapaszkodnak.

Dinnyés József fáradhatatlanul énekli lemezre a magyar költészet klasszikusait; a sorozat legújabb darabja (Az építő múlt dalai) Váci Mihály életművéből állt össze. Tizenhét énekelt vers; tizenhét rozsszem. Nem gyémánt, hiszen az a fényűzés „decibel-száma”; s Váci, bizony, a szegényekért pörölt minden pillanatban. Még nem elég. Valami nincs sehol. Kitárt szegénység. Ha érdemes – ha nem. Címek az albumról, s címek abból, ami nem fért el most rá, egy gondolatba rendezve: szegények hatalma, szabadság, tégy gazdaggá minket; tenyérbe, ökölbe méltó hatalmat (adj), mint a példabeszédben. A holnapért pörölt abban a dicsővé maszatolt tegnapban; emlékezzünk hát soraira. Mondjuk el versként, s énekeljük dalokként, csöndesen dúdolva: „Menni velük – már régen / nem értük! – Csak azért, / mert e sereg iránya / valami célt ígért. … - mindez ma sem könnyű, / - s nem lesz könnyű sosem, - / de törvény s vállalt sors ez, / ha érdemes – ha nem”. Váci Mihály. Életműve egyik legnagyszerűbb bizonyítéka annak, hogy a költészet sohasem fordul el attól a nyelvi és kulturális közösségtől, amely életre hívta. Játszhat, persze, a legkülönfélébb divatokkal – de egyetlen divat sem ég belénk sohasem úgy, mint akár ez a sor: „…csak azok szeretnek, / akik fekete kenyeret szegnek…”

Tamási Orosz János

2015. március 10., kedd

A dallamos hagyaték

D. J. „daltulajdonossal” Dunaszerdahelyen
 „...aki talpával térképezte fel a hazát.”
 (Utassy József)


Reggeli, tél és koratavasz közti rigófütty szól a svábhegyi kiserdő fáiról. Szokásos késésben, de bízva a feléledő hátszélben ereszkedek lefelé. D. már a gitártokjával vár a Kodály köröndtől nem messze, szerény lakása előtt. Ajándékot visz felvidéki könyvtáraknak és iskoláknak. Kisvártatva bekanyarodik az utcába mai kísérőzenésze, aki még autóvásárlásra is nagybőgővel érkezik! A „brummogó hangszer” ott is hever annak rendje és módja szerint a csomagtartóban. A fiatalságától kezdve népzenét játszó, Szlovákiából áttelepülő Zs. jelenleg tolmácsként dolgozik, munkája során lehetetlenebbnél lehetetlenebb helyzetekbe keveredve, gyakran az itthoni és külföldi politikai színtér képviselőinek nem túl kellemes társaságában. Most azonban fesztelenül tapos a gázra, jó pár vicc is elcsattan vezetés közben. Szinte észre sem vesszük, máris az őrség nélküli határátkelőnél vagyunk. Közben „kisdobos újságírónk” fejszámolást végez: D. lassan ötven éve vágott neki saját dalaival és kortárs költők énekelt verseivel az egész magyar nyelvterületet lefedő, évről évre ismétlődő körútjának. Ehhez – Szilágyi Domokos szavaival élve – olyan „hétmérföldes csizma-hit” kell, ami nem évül el akkor sem, ha úgy tűnik, hogy lassan lejár az élőszavú költészet ideje. Vagy még el sem érkezett igazán? Az immáron háromezerre rúgó dalkincs tulajdonosa mögött hiába van már megannyi kilométer és kereszteződés, a számtalan stoppolással és utcazenéléssel töltött nap, a klubokban, kocsmákban, kultúrházakban tartott koncert, börtönökben és templomokban adott műsor után ma is ugyanolyan lelkesedéssel indul neki (az első lemezéről kicenzúrázott, „Határtalanul szeretném hazámat” jelszó szellemében) egy-egy utazásnak – a jobb híján Régi Magyarországnak nevezett, szétszabdalt térség fogyatkozó népességű városai és falvai felé. Dunaszerdahelyen örökifjú barátja, L. várja az ún. Csemadok Ház (az elnevezés a hajdani Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesületétől öröklődött) kapujánál, majd szívélyes cinkossággal egy közeli étterembe invitálja. A jóízű ebéd és beszélgetés közben ugyan az Arany Fácánok könnyen csúsznak, alkalmi krónikásunk torkán azért néha megakad a szó. Említésre kerül néhány helyi maffiózó, velük párhuzamosan pedig megidéződnek a múlt rendszer nem kevésbé veszélyes alakjai is. Miközben Zs., illetve L. a (cseh)szlovákiai ántivilág alvilági módszereiről (lehallgatásokról, beszervezésekről) és az ezt feledtető, túlélésre ösztönző szép élményekről, valamint a város lázadó figuráiról mesél, D. valami dallamot dünnyög

Az ismeretlen tanító szobra


...majd ismét bekapcsolódik a társalgásba, hogy aztán délután folytassa a párbeszédet a Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet által szervezett, Csemadok Ház-beli előadására érkező pedagógusokkal és könyvtárosokkal. Az irodalmi ismeretterjesztés különleges kiadványaként megjelenő, Dalaim negyvenöt éve című DVD – melyből nyolcvan darabot különböző felvidéki oktatási és közművelődési intézmények a Nemzeti Kulturális Alap jóváhagyásával és D. felajánlásából ajándékba kapnak – jelképes átadása ugyancsak kötetlen keretek közt zajlik. D. rutinosan mozog a képzeletbeli katedrán, végül is (gitáros népművelőként és rendhagyó irodalomórákra felkért tanítóként) kollégákkal ül szemben. Úgy beszél az ötszáz év magyar történelmét felölelő anyagban szereplő háromszáz – D. kifejezésével – „nemzetnemesítő” költő legendáriumáról és műveiről, mintha mindegyiküknek kortársa lenne. Egy-két megzenésített verset elénekelve, olykor anekdotázva vagy tréfálkozva idézi meg őket: ez alkalommal a többi között Vörösmarty Mihályt, Petőfit, Arany Jánost, Adyt, illetve Szepesi Attilát.
Az interaktív lemezbemutató utáni szünetben – öntudatlanul utalva az iménti eseményre – parodisztikusan idézi fel Az ismeretlen tanító című sokszorosított, Tito által szabadalmaztatott szocreál szobrot, ami országszerte volt látható annak idején, azt a képzetet keltve, mintha folyamatosan úton lenne, hogy elérje a legkisebb falvak lakóit is... D. az élő példa rá, hogy szoborba merevedés nélkül is ott lehet lenni a nép között, félig-meddig még mindig ismeretlenül, de konok következetességgel járva a kultúra nyomkeresőinek ösvényét.

Szlovák-magyar táncrend

A szintén a Csemadok Ház előadótermében készülődő esti koncertre egész seregnyi, meglepő összetételű nyomolvasó gyűlik össze: a szakadt öreg rockerek, a tiszteletüket tevő költők, a kosztümös középkorú hölgyek, a fiatalabb korosztály, az egykori besúgók és cimborák közösen éneklik a dalokat, melyek közül a legismertebbek (például a Jeszenyin emlékére írt Hajnali ének) kvázi népi szerzeményekként épültek be a köztudatba. D. – az egyes szám első személyből a többes szám első személy felé lépve – megszólítja az egybegyűlteket, olykor előénekli nekik a sorokat, hétköznapi történetekkel színesíti a történelmi távlatokat nyitó számokat. Aztán újból nekilendül a verseknek, melyek a határon túli vidékeken érezhetően másféle hangsúlyokat kapnak, másféle visszhangokra találnak. „Összetanakodnak muzsikus legények, / zendül a zengő múltmaradék, / határon átszáll a szerelem, / rabének, a dallamos hagyaték.” – hangzik fel elcsukló lejtéssel az Európai táncrend című saját szöveg, Zs. táncházakban edződött bőgőjének támaszával.

Valamiképpen a Dalaim negyvenöt éve monumentális munkájának, valamint D. hit(el)es életművének nem csupán illusztrációja volt ez az est, hanem egyfajta esszenciája is: a tiszta forrásból fogant szép szó továbbadása. (Az énekmondás műfajának itthoni hőskorában, a hetvenes-nyolcvanas években ezek a dalok még szájról szájra terjedtek; a mai urbánus folklór – amely nyomokban még létezni látszik – már egészen másról szól, más útón-módon jut el a közönséghez, ami jellemző módon már egyre kevésbé számít egyben közösségnek is.) A koncertet követően L. elégedetten jár-kel a teremben, terelgeti a vendégeket, D. szokásához híven elvegyül, mindenkihez van néhány kedves szava, esetleg pajkos megjegyzése, Zs. maga mellé támasztja a brummogót és szusszan egyet. A szétszéledő tömegben egy kisfiú téblábol; hamarosan kiderül, ifj. Csoóri Sándorhoz jár hegedülni Felvidékről Budapestre. Kell-e ennél reménykeltőbb útravaló hazafelé, a másik határon túlra?

Rigófüttyöt fényképezni


A jól megérdemelt, levezető pálinka után útnak indulunk, majd –természetesen kis krúdys kitérővel – egy éjszaka közepén is pacalpörköltet szervírozó étteremben találjuk magunkat. D. ismét valami dallamot dúdolgat... Az újabb Arany Fácán fölé hajolva eszembe jut Zs. napközben elsütött sztorija egy átkosbeli pozsonyi könyvárusról, aki kirakatába véletlenül(?) a következő köteteket helyezte egymás mellé: Élni akarunk; Távol Moszkvától; A felhőkarcolók árnyékában. Aztán beugrik L. és Zs. közös –sajnos nemrégiben eltávozott – fotóművész barátjának szállóigéje is, aki egy átmulatott nap után, hajnaltájt váratlanul így szólt: „Na, én most megyek rigófüttyöt fényképezni!” (Gy. Gy.)

video
       Kárpát Expressz 2015. március 5. adás részlete

Egy jó énekesről is csak annyit adhat vissza egy ilyen írás, mint a rigófüttyről készült fénykép. Ahogy a fentebb idézett könyvösszeállítás is csak nagy vonalakban képezheti le azt a lelkiállapotot, ami a rendszerváltás előtti szlovákiai magyarokat évtizedeken át jellemezte, és az élni akarás tekintetében talán jellemzi ma is. De mit érthet meg mindebből az, akinek még a szülei is tinédzserek voltak, mikor – az első hazai pol-beat fesztivál apropóján Bob Dylanhez hasonlított – D. egy nemzedék, később pedig egy egész nemzet kérdéseire kezdte keresni a válaszokat abban a bizonyos szélben? Hány utat kell még végigjárnia, hogy a neve ember legyen?

Papp Máté

2015. február 12. Budapest–Dunaszerdahely

2015. március 7., szombat

Körlevél, vagy inkább beszámoló?

Tisztelt Barátaim!
Angyalok, 1966











Azok az idők, amikor barátaimmal kerestem a megfelelő hangot, a hozzá illő szót, régen volt. Negyven valahány évvel ezelőtt kezdődött, amikor elhatároztam, hogy magyarul kell, magyaroknak énekelni. Hazánk mindennapjait énekeltem el, a mindennap látott eseményeket foglaltam dalba. Amikor Szegedről egyszemélyessé váló zenekarommal világgá mentem, még nem gondoltam, hogy útközben minden megváltozik.

A velem egyidőben muzsikáló pop- és rockzenészek eleinte nem értették, hogy mit csinálok. Az együttesek az első sikeres évek után rájöttek, hogy nem szabad elmenni a látott-hallott bajok mellett. Dalaikban megénekelték a kortársaik, hallgatóik, rajongóik elégedetlenségét, ahogy én már akkor évek óta.

Egyre több zenekar hívott előzenekarnak. Jó volt „cinkosnak” lenni. Nagy kalandnak éreztük a hatalom mögé bújt bürokraták kicsinyességét, a kishitűek gyávaságát, a politikai gyávaság makacsságát elénekelni, a műveletlenség okairól kendőzetlenül beszélni. 


Mint mondtam, útközben minden megváltozott. Gyermekkoromban rászoktam az olvasásra. Éreztem a versek igazát, ezért dallamokkal díszítettem fel azokat a műveket, amelyeknek tartalma közel állt szívemhez.
Olvasni jó!

Ezért útközben megkerestem a költőket és megzenésített verseiket megmutattam nekik. Bátorítottak. Felhívták figyelmem újabb és újabb versekre és költőtársaik címeit adták meg: keressem őket is, mert minden kimondott szép szóra szükség van! „Lakjátok meg a Hazát, mert ellakják előlünk” – figyelmeztetett Ratkó József Nagykállóban.

Eddigi életem útközben történt. A találkozások élete az enyém. Az énekelt verset egyre többen megszerették. Az előadások után kiváló, tanult, érzékeny emberek beszélgettek velem. Életművek betiltott alkotásait, részleteit mutatták meg ezek az emberek. Az olvasók elől eltitkolt, elrejtett értékek felmutatásával kezdődött minden. A kortárs költők versei után mestereik, költőelődök műveinek megzenésítésével folytattam.


A versekből merített erő, a szép szavak tiszta forrása segíti azóta is munkámat.

Ma már közel 300 tagú zenekarban muzsikálok. Ismeretlen szerzőkkel, nagyon híres költőkkel és a feledés jótékony homályában meghúzódó szerzőtársakkal „zenélek” együtt. „Dinnyés Jóska, a költők énekese”, mondta Bella István Kossuth-díjas költő egy karácsonyi összejövetelen.

Írótalálkozó Hatvan városában, 1971











Népballadák, zsoltárok, ötszáz év költeményei nem hagynak pihenni. 

Régebbi feljegyzések


Az előadóművészek és a vers

Az irodalomoktatás nem nélkülözheti a támogató segítséget. A segítség az előadóművészek újraértelmező képességétől várható. A zeneszerző, az énekes, a színész, a versmondó más és más nézőpontból értelmezik a műveket. Ezek hatása, felhívó ereje, indulati töltése újabb és újabb rétegeit nyitják fel a költői műveknek.

A történelem és a vers

A vers értelmezésének támogatására a történelem ismeretére, ismertetésére is szükség van. Ez a háttér segíti az olvasót, a hallgatót, hogy elhelyezze a művet és alkotóját az alkotás megnevezhető idejére. Azt az időt kell megismerni, amikor a mű született és alkotója üzent, megállapított, javasolt valamit, amit rábízott az olvasóra.  

A jelzők, az igék, a főnevek a versben

A vers hangulatát nemcsak témája határozza meg. A megszemélyesítő szép szavak, a cselekvő gondolatok, a szereplők hovatartozása mind megannyi jegy, amelyről a költő gondoskodott, hogy témáját könnyebben megismerhessük. 

A nyelv és a vers ritmusa

Az anyanyelv és a tájnyelv együttes ritmizálása segíti a versolvasót. A költő anyanyelve és a nemzet köznyelvének olvasói szokása között – olvasási alkalmanként – nagy a különbség. A költő által beszélt hangzó nyelv dönti el a vers ritmusát, amit a költő korának, születési és nevelő helyének ismerete segít megidézni. Hagyományőrző dalaink a példa, hogy a dallam hosszú és rövid hangjegyei miként alkalmazkodnak – versszakok ismétlésekor – a szöveg rövid és hosszú szótagjaihoz. Mellérendelő, egyenrangú a magyar dal ritmusa-szövege.

A vers dallama

Az anyanyelv - a beszélt nyelv mondatainak, mondatrészeinek - ereszkedő dallama, a kezdő szótagok hangsúlya elsőként határozzák meg a dallamot. A klasszikus verselések ritmusképei, a szóösszetételek mondatban vállalt feladata, szerepe befolyásolhatják a későbbi dallamot.


Ezek azok az alapvető szempontok, ami szerint írom dalaimat. 

Néhány feljegyzés

Az énekmondó olyan dalokat énekel, amilyeneket nem lehet szórakoztató helyeken hallani. A vendéglátó muzsikus otthon hallgat ilyet, vagy munkába menet fütyörészi a dallamot.

Az énekmondó az énekeiből nem tud üzletet csinálni. Minden máshoz ért, de a dalaiból, a koncertjeiből nem gazdagodik meg. Helyből szegény. Van, amelyik nekifutásból.

Az énekmondó olyan sokat énekel az igazságról, hogy még magának sem mer valótlant állítani. Így aztán az igazság áldozataként éli életét.

Az énekmondó a költők verseiből táplálkozik. Nem költészettel foglakozó ember verseihez hozzá sem nyúl. Fél, hogy nincs fedezete. A költő mégiscsak Szent Ember!

Az énekmondó nem szeret a pénzről beszélni. Még más pénzéről sem. Úgy csinál, mintha nem lenne pénz. Mégis mindig van neki valamennyi, mert tartalék húrra, kéziratpapírra, vonatjegyre, vagy benzinre mindig futja valamiből. Ezért gyanús minden énekmondó. Nem is adnak neki sok pénzt, ha előadóestjeinek végén az elszámolásra kerül a sor.

Az énekmondó magányos. Sokat van egyedül. Van úgy, hogy magával szemben ülve a vonaton sem szólítja meg utastársát. Nincs mit mondania, mert már majdnem mindent elénekelt, vagy tervben van, csak a refrén hiányzik.

Az énekmondó nem szereti a zajokat. A zörgő, csikorgó hangok, a csettegő, csattogó, reccsenő tárgyak idegesítik. Ezért a politikusok beszédeit mély kritikával hallgatja. Különösen, ha a beszéd gördülékeny, nem akadozik, nem sziszeg, selypeg, az alany, állítmány viszonya kiegyensúlyozott és a hangsúly a értelemre figyelmeztet. Nem érti, keresi titkát, nem leli.


Az énekmondó csodakereső.