SZABADISKOLA

Kétezertizenkilenc március elsején a kezdeti évekre gondoltam

     Ötven éve nekifutásból kezdtem a verséneklésnek. Kortárs szegedi költők verseivel ismerkedtem 1966-ban. Rá egy évre, 1967 őszén bevonultam és a kaszárnya könyvtárában találtam egy XIX. századi költők verseinek gyűjteményét. XX. századi gondolataimra kaptam választ az akkor alig ismert költők verseiből. Az idő lassan telt. A könyvek nélküli hetekben saját szövegű dalaim verseivel bíbelődtem. A rímes/ritmusos és tagoló olvasatban írt versek újabb és újabb dallamokat csaltak elő a gitáromból. Kis gyűjteményem elneveztem A virágkertész gyermekének gondolatai a zöld szín rabságában című szövegkönyvnek. Segített elszakadni a hadseregtől.  

Öreg katonák némelyike azt kérte, hogy olyan dalokat írjak, amitől beindul a nemi élete. Egy másik balladát kért. Abban az időben volt a San Frasiscó-i zenés tüntetés a békéért és toleranciáért, valamint a szabad gondolkodásért és a szerelemért. Megjelent egy-két újságcikk is a óceánon túli eseményekről. Írtam is e szerelem virágairól dalokat és kicsi énekeket, amit szívesen hallgattak a legények. 

       Később, amikor a prágai tavasz eseményei bekövetkeztek, azaz minden "testvéri" tank feldübörgött, Juhász Ferenc Himnusz-töredék című versét hozta a posta. 

                                Juhász Ferenc
                                Himnusz-töredék

 
                                Emeld föl fejedet
                                      büszke nép.
                                Viselted a világ
                                      szégyenét.
                                Emelkedj magasba
                                      kishaza,
                               Te, az elnyomatás
                                     iszonya.
                               Emeld föl szívedet
                                    nemzetem:
                               lángoljon a világ-
                                     egyetem!

A III. zsoltárral összekötöttem. Senki nem vette észre, hogy az Ószövetség a Varsói Szerződés gyalázatát megszólítja a régi énekben Isten, Dávid király, a hívő ember.

Dav. Solt. III. SOLTAR.
Könyörgése Dávidnak Absolon ellen.
 

OH melly sokan vagynak. A’kik háborgatnak Engemet, én Istenem! Nagy sok ellenségim, Es sok gyülölöim, tusakodnak ellenem. Sokan azt alítják, Lelkemröl azt mondják: Veszett ennek ö dolga, Segétsége nintsen, Mert elhagyta Isten, Igy szólnak bolond módra.

Mert te én Istenem Paisom vagy nékem, Ki életem megmented, Es nagy tisztességre Fejem ditsöségre Idövel felemeled. Te hozzád UR Isten Kiáltok szüntelen, Es te megvidámítasz, Meghallgatsz kedvedböl, Sion szent hegyéröl Nagy segedelmet nyújtasz.

Ha ágyamban nyugszom, Csendesen aluszom, Nintsen semmi félelmem: Midön felserkenek, Semmin nem kesergek; Mert Isten öriz engem. Ha száz ezer népek Mind környül vennének, Jóbb és bal kezem felöl, Ha rám ütnénekis, Nem rettegnék mégis Semmi veszedelemtöl.

Kelj-fel Uram tarts-meg, Ellenségim vond-meg, Megtörvén ö fogokat: Mind öszve paskolod Es artzúl tsapdosod Az Isten utálókat. Tsak te vagy az Isten, Ki minden szükségben Megtudsz szabadítani, Ki a’ te sereged, Megtartod, szereted, Es megszoktad áldani.

     

        A két esztendőt az olvasás segítette legyőzni. Sikerült irodalmi kalandozással eltölteni a napokat. Társamul szegődtek a költők, a regényírók. A dallam és a vers zeneiségét követő nyomozások még a népszerű popzenét is elfeledtette velem. Sikerült szabadversek sorait úgy rendeznem, hogy a vers tengelyét megtaláljam. Kitaláltam a "vers-zenét", amiről semmit sem tudtam 1969 előtt.  Szakaszok, ismétlődő refrének, taps és mosoly, ennyi volt. 

     Attól kezdve szöveg, újabb gondolat és metaforák, napi történelem, évek eseményei, liturgikus kalandjai, az események visszavonhatatlan igazságtartalma meggyőzött, hogy új utakat kell járni. A világtól, hazámtól, az engedélyektől, a közönségtől függ minden. 

        A leszerelés után a költőkhöz elvittem megénekelt műveiket. Most, hogy így ötven év távolából beszélek/írok erről a nyavalyás két esztendőről, még magam is azt hiszem ilyen könnyen ment. Nem volt könnyű, de a dalok gyülekeztek, a versek és a költők megszólíttattak az előadásaimon. 

Kitaláltam a daltulajdonos elnevezést. Nem kellett volna, de a versek megvédtek, hogy besoroljanak bárhová. Nem lettem a szocialista kultúra napi énekese, annak ellenére, hogy hívtak klubokba, kultúrtermek teltek meg, rendhagyó irodalom órák része, előadója lettem. Segített az énekelt versek műfaja. 

       Mások is illesztettek dallamokat versekhez, tematikus előadásokat is kezdtek szerkeszteni, de a zsoltárok nyomán szerkesztett irodalom véglegesen elkötelezett művésszé nevelt engem. Ezért Istené a dicsőség!