2015. március 10., kedd

A dallamos hagyaték

D. J. „daltulajdonossal” Dunaszerdahelyen
 „...aki talpával térképezte fel a hazát.”
 (Utassy József)


Reggeli, tél és koratavasz közti rigófütty szól a svábhegyi kiserdő fáiról. Szokásos késésben, de bízva a feléledő hátszélben ereszkedek lefelé. D. már a gitártokjával vár a Kodály köröndtől nem messze, szerény lakása előtt. Ajándékot visz felvidéki könyvtáraknak és iskoláknak. Kisvártatva bekanyarodik az utcába mai kísérőzenésze, aki még autóvásárlásra is nagybőgővel érkezik! A „brummogó hangszer” ott is hever annak rendje és módja szerint a csomagtartóban. A fiatalságától kezdve népzenét játszó, Szlovákiából áttelepülő Zs. jelenleg tolmácsként dolgozik, munkája során lehetetlenebbnél lehetetlenebb helyzetekbe keveredve, gyakran az itthoni és külföldi politikai színtér képviselőinek nem túl kellemes társaságában. Most azonban fesztelenül tapos a gázra, jó pár vicc is elcsattan vezetés közben. Szinte észre sem vesszük, máris az őrség nélküli határátkelőnél vagyunk. Közben „kisdobos újságírónk” fejszámolást végez: D. lassan ötven éve vágott neki saját dalaival és kortárs költők énekelt verseivel az egész magyar nyelvterületet lefedő, évről évre ismétlődő körútjának. Ehhez – Szilágyi Domokos szavaival élve – olyan „hétmérföldes csizma-hit” kell, ami nem évül el akkor sem, ha úgy tűnik, hogy lassan lejár az élőszavú költészet ideje. Vagy még el sem érkezett igazán? Az immáron háromezerre rúgó dalkincs tulajdonosa mögött hiába van már megannyi kilométer és kereszteződés, a számtalan stoppolással és utcazenéléssel töltött nap, a klubokban, kocsmákban, kultúrházakban tartott koncert, börtönökben és templomokban adott műsor után ma is ugyanolyan lelkesedéssel indul neki (az első lemezéről kicenzúrázott, „Határtalanul szeretném hazámat” jelszó szellemében) egy-egy utazásnak – a jobb híján Régi Magyarországnak nevezett, szétszabdalt térség fogyatkozó népességű városai és falvai felé. Dunaszerdahelyen örökifjú barátja, L. várja az ún. Csemadok Ház (az elnevezés a hajdani Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesületétől öröklődött) kapujánál, majd szívélyes cinkossággal egy közeli étterembe invitálja. A jóízű ebéd és beszélgetés közben ugyan az Arany Fácánok könnyen csúsznak, alkalmi krónikásunk torkán azért néha megakad a szó. Említésre kerül néhány helyi maffiózó, velük párhuzamosan pedig megidéződnek a múlt rendszer nem kevésbé veszélyes alakjai is. Miközben Zs., illetve L. a (cseh)szlovákiai ántivilág alvilági módszereiről (lehallgatásokról, beszervezésekről) és az ezt feledtető, túlélésre ösztönző szép élményekről, valamint a város lázadó figuráiról mesél, D. valami dallamot dünnyög

Az ismeretlen tanító szobra


...majd ismét bekapcsolódik a társalgásba, hogy aztán délután folytassa a párbeszédet a Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet által szervezett, Csemadok Ház-beli előadására érkező pedagógusokkal és könyvtárosokkal. Az irodalmi ismeretterjesztés különleges kiadványaként megjelenő, Dalaim negyvenöt éve című DVD – melyből nyolcvan darabot különböző felvidéki oktatási és közművelődési intézmények a Nemzeti Kulturális Alap jóváhagyásával és D. felajánlásából ajándékba kapnak – jelképes átadása ugyancsak kötetlen keretek közt zajlik. D. rutinosan mozog a képzeletbeli katedrán, végül is (gitáros népművelőként és rendhagyó irodalomórákra felkért tanítóként) kollégákkal ül szemben. Úgy beszél az ötszáz év magyar történelmét felölelő anyagban szereplő háromszáz – D. kifejezésével – „nemzetnemesítő” költő legendáriumáról és műveiről, mintha mindegyiküknek kortársa lenne. Egy-két megzenésített verset elénekelve, olykor anekdotázva vagy tréfálkozva idézi meg őket: ez alkalommal a többi között Vörösmarty Mihályt, Petőfit, Arany Jánost, Adyt, illetve Szepesi Attilát.
Az interaktív lemezbemutató utáni szünetben – öntudatlanul utalva az iménti eseményre – parodisztikusan idézi fel Az ismeretlen tanító című sokszorosított, Tito által szabadalmaztatott szocreál szobrot, ami országszerte volt látható annak idején, azt a képzetet keltve, mintha folyamatosan úton lenne, hogy elérje a legkisebb falvak lakóit is... D. az élő példa rá, hogy szoborba merevedés nélkül is ott lehet lenni a nép között, félig-meddig még mindig ismeretlenül, de konok következetességgel járva a kultúra nyomkeresőinek ösvényét.

Szlovák-magyar táncrend

A szintén a Csemadok Ház előadótermében készülődő esti koncertre egész seregnyi, meglepő összetételű nyomolvasó gyűlik össze: a szakadt öreg rockerek, a tiszteletüket tevő költők, a kosztümös középkorú hölgyek, a fiatalabb korosztály, az egykori besúgók és cimborák közösen éneklik a dalokat, melyek közül a legismertebbek (például a Jeszenyin emlékére írt Hajnali ének) kvázi népi szerzeményekként épültek be a köztudatba. D. – az egyes szám első személyből a többes szám első személy felé lépve – megszólítja az egybegyűlteket, olykor előénekli nekik a sorokat, hétköznapi történetekkel színesíti a történelmi távlatokat nyitó számokat. Aztán újból nekilendül a verseknek, melyek a határon túli vidékeken érezhetően másféle hangsúlyokat kapnak, másféle visszhangokra találnak. „Összetanakodnak muzsikus legények, / zendül a zengő múltmaradék, / határon átszáll a szerelem, / rabének, a dallamos hagyaték.” – hangzik fel elcsukló lejtéssel az Európai táncrend című saját szöveg, Zs. táncházakban edződött bőgőjének támaszával.

Valamiképpen a Dalaim negyvenöt éve monumentális munkájának, valamint D. hit(el)es életművének nem csupán illusztrációja volt ez az est, hanem egyfajta esszenciája is: a tiszta forrásból fogant szép szó továbbadása. (Az énekmondás műfajának itthoni hőskorában, a hetvenes-nyolcvanas években ezek a dalok még szájról szájra terjedtek; a mai urbánus folklór – amely nyomokban még létezni látszik – már egészen másról szól, más útón-módon jut el a közönséghez, ami jellemző módon már egyre kevésbé számít egyben közösségnek is.) A koncertet követően L. elégedetten jár-kel a teremben, terelgeti a vendégeket, D. szokásához híven elvegyül, mindenkihez van néhány kedves szava, esetleg pajkos megjegyzése, Zs. maga mellé támasztja a brummogót és szusszan egyet. A szétszéledő tömegben egy kisfiú téblábol; hamarosan kiderül, ifj. Csoóri Sándorhoz jár hegedülni Felvidékről Budapestre. Kell-e ennél reménykeltőbb útravaló hazafelé, a másik határon túlra?

Rigófüttyöt fényképezni


A jól megérdemelt, levezető pálinka után útnak indulunk, majd –természetesen kis krúdys kitérővel – egy éjszaka közepén is pacalpörköltet szervírozó étteremben találjuk magunkat. D. ismét valami dallamot dúdolgat... Az újabb Arany Fácán fölé hajolva eszembe jut Zs. napközben elsütött sztorija egy átkosbeli pozsonyi könyvárusról, aki kirakatába véletlenül(?) a következő köteteket helyezte egymás mellé: Élni akarunk; Távol Moszkvától; A felhőkarcolók árnyékában. Aztán beugrik L. és Zs. közös –sajnos nemrégiben eltávozott – fotóművész barátjának szállóigéje is, aki egy átmulatott nap után, hajnaltájt váratlanul így szólt: „Na, én most megyek rigófüttyöt fényképezni!” (Gy. Gy.)

       Kárpát Expressz 2015. március 5. adás részlete

Egy jó énekesről is csak annyit adhat vissza egy ilyen írás, mint a rigófüttyről készült fénykép. Ahogy a fentebb idézett könyvösszeállítás is csak nagy vonalakban képezheti le azt a lelkiállapotot, ami a rendszerváltás előtti szlovákiai magyarokat évtizedeken át jellemezte, és az élni akarás tekintetében talán jellemzi ma is. De mit érthet meg mindebből az, akinek még a szülei is tinédzserek voltak, mikor – az első hazai pol-beat fesztivál apropóján Bob Dylanhez hasonlított – D. egy nemzedék, később pedig egy egész nemzet kérdéseire kezdte keresni a válaszokat abban a bizonyos szélben? Hány utat kell még végigjárnia, hogy a neve ember legyen?

Papp Máté

2015. február 12. Budapest–Dunaszerdahely

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése