Néhány feljegyzés

Az énekmondó olyan dalokat énekel, amilyeneket nem lehet szórakoztató helyeken hallani. A vendéglátó muzsikus otthon hallgat ilyet, vagy munkába menet fütyörészi a dallamot.

Az énekmondó az énekeiből nem tud üzletet csinálni. Minden máshoz ért, de a dalaiból, a koncertjeiből nem gazdagodik meg. Helyből szegény. Van, amelyik nekifutásból.

Az énekmondó olyan sokat énekel az igazságról, hogy még magának sem mer valótlant állítani. Így aztán az igazság áldozataként éli életét.

Az énekmondó a költők verseiből táplálkozik. Nem költészettel foglakozó ember verseihez hozzá sem nyúl. Fél, hogy nincs fedezete. A költő mégiscsak Szent Ember!

Az énekmondó nem szeret a pénzről beszélni. Még más pénzéről sem. Úgy csinál, mintha nem lenne pénz. Mégis mindig van neki valamennyi, mert tartalék húrra, kéziratpapírra, vonatjegyre, vagy benzinre mindig futja valamiből. Ezért gyanús minden énekmondó. Nem is adnak neki sok pénzt, ha előadóestjeinek végén az elszámolásra kerül a sor.

Az énekmondó magányos. Sokat van egyedül. Van úgy, hogy magával szemben ülve a vonaton sem szólítja meg utastársát. Nincs mit mondania, mert már majdnem mindent elénekelt, vagy tervben van, csak a refrén hiányzik.

Az énekmondó nem szereti a zajokat. A zörgő, csikorgó hangok, a csettegő, csattogó, reccsenő tárgyak idegesítik. Ezért a politikusok beszédeit mély kritikával hallgatja. Különösen, ha a beszéd gördülékeny, nem akadozik, nem sziszeg, selypeg, az alany, állítmány viszonya kiegyensúlyozott és a hangsúly a értelemre figyelmeztet. Nem érti, keresi titkát, nem leli.

Az énekmondó csodakereső.