Valahol Magyarországon

A Magyar - Hon - Lap oldalain Tamási Orosz János verses-zenés bolyongásaimról időnként tudósított. Ezek közül szeretnék néhányat megmutatni.

Ismerjétek meg egyik írását.

„Országút városból kifutó kígyója nekem is kínálta aranyát csillogva” – énekli Dinnyésjóska, már több mint harminc éve – írtam róla már jó néhány esztendeje… No persze, a nyelvhelyesség szabályainak nem nagyon felel meg a fenti írásmód, de így olvasható az, jó néhány róla szóló tudósításban, s néhány versben is. Mert a költők olykor írtak róla; ezzel is megköszönvén azt a fáradhatatlan munkát, amelyet az ő népszerűsítésükért tesz. Már amelyik megköszöni… S mellesleg – tett ő másért is. Azért például, hogy hihetővé válhasson a szabadság lehetősége. Nézem: milyen sutává, elcsépeltté vált mára ez a mondat; nézem, és elgondolkodom: miért alakult így? Hogy valakik, utólagos munkát és fáradtságot nem kímélve, játékos bújócskának és fogócskának minősítik azt, ami egykor a nagy többség egyetlen lehetősége volt; s közben – ami ennél is súlyosabb – kiásták az új demarkációs vonalak lövészárkait. Bunkereibe már nem férnek be azok – akik ilyesmire tán soha nem is vágytak.

Mint Dinnyés József, aki most és mindörökké, örökös örökködikéinken és állandósult hétköznapjainkon, mindig útra kel; azért, hogy „házaljon” a költészettel és az imával. Ami persze – főleg a magyar lírában – nem is nagyon válik el egymástól… Úton van, tarsolyában megzenésített versekkel és Szenczi Molnár Albert zsoltáraival. S még mennyi fohásszal és dallal… Van annak már vagy másfél évtizede, hogy Jóskával elképzeltünk egy „vándorkönyvet”. Épp olyat; csak ebbe nem a céhmesterek írták volna bele ajánló soraikat, hanem az – emlékek. Egy térkép hevert ugyanis előttünk, Magyarország térképe, számtalan bekarikázott, aláhúzott, s egyéb módon megjelölt helységnévvel. „Ezek azok a helyek, ahová már többször is visszahívtak” – mondta Jóska. S azonnal mesélni kezdett, csapongva; arról, ahová épp tévedt a tekintete. Szelidi-tó, Kalocsa mellett. „Csak úgy kimentünk oda egy este, muzsikálni, beszélgetni. A következő évben megismételtük, de már tudatosan, augusztus első vasárnapjára időzítve. Nekem akörül van a születésnapom, az ottani barátaim meg akkor kaptak fizetést. Így született a Szelidi Ifjúsági Napok rendezvénye…” S egy másik történet – Nyíregyházáról. Ratkó Józsefről. „Szakadt nadrágban állítottam be hozzá a Kelet- Magyarország szerkesztőségébe. Peches nap volt, megrepedt a varrásnál, de már nem fordulhattam vissza. Kértem tőle tűt és cérnát, de legyintett egyet: add csak ide, éhhez én jobban értek. Négy gyerekem van. Az egész szerkesztőség ott tolongott, mert percek alatt elterjedt: egy őrült gitározik fürdőnadrágban, Ratkó Jóska meg varrja a nadrágját…” A költő testben már rég nincs közöttünk. De reánk testálta verseit, dalait, s Dinnyés József hűségesen énekli őket. Énekel „melegebb fényű romlatlan csillagokért.” S jár rendületlenül azon az úton, amelyen egyszer mindannyiunknak végig kellene utazni. Ugyanígy: vonattal, stoppal, gyalogosan. Lehajolva minden fűszálhoz, ismerőse lenni minden dombnak, patakpartnak, tanyasi gazdának. Nem csak színházi, vagy üléstermi zsöllyékből figyelni s alkotni véleményt, szabályt, paragrafust…

Bár onnan is lehet – akár azzal a régi felelősséggel, ahogyan Váci Mihály tette. A költő, akiről kevés szó esik manapság. Érdemtelenül. A sorsa mintha kezdene József Attila megítélésére hajazni az ő esetében is; az egyik oldal szerint felejtésre méltó komcsi, míg a másik tábor számára; hát, vannak kínos sorai is. Talán azért, mert egyre kevesebben ismerik életműve teljességét… Simor András írja róla: „…fiatalon ragadta el a halál, és ez mentette meg őt attól, hogy teljesen szembeforduljon a hatalommal. Ha valaki hitelesen vizsgálni fogja a korszakot, akkor kiderül, hogy nagyon határozott baloldali kritikája volt ezeknek az éveknek a költészetében..." Bizony: így van. „Nehéz – s el kell fogadni, / ki szemben áll velünk, / s azokat elviselni / kikkel menetelünk” –írta, például. Valahogy, valamiért, ma is felfénylenek e sorok…  Hát inkább ne bolygassuk, így mindkét fél… Ahogyan Dinnyés Józsefről sem beszélnek túl sokat; sokak számára egyaránt terhes memóriája és szókimondása. Ez, persze, csak korunk tömegállapotának sajátossága; ettől még annak térfogata egyiküket sem nélkülözi, és nélkülözheti. Különösen nem akkor, amikor összekapaszkodnak.

Dinnyés József fáradhatatlanul énekli lemezre a magyar költészet klasszikusait; a sorozat legújabb darabja (Az építő múlt dalai) Váci Mihály életművéből állt össze. Tizenhét énekelt vers; tizenhét rozsszem. Nem gyémánt, hiszen az a fényűzés „decibel-száma”; s Váci, bizony, a szegényekért pörölt minden pillanatban. Még nem elég. Valami nincs sehol. Kitárt szegénység. Ha érdemes – ha nem. Címek az albumról, s címek abból, ami nem fért el most rá, egy gondolatba rendezve: szegények hatalma, szabadság, tégy gazdaggá minket; tenyérbe, ökölbe méltó hatalmat (adj), mint a példabeszédben. A holnapért pörölt abban a dicsővé maszatolt tegnapban; emlékezzünk hát soraira. Mondjuk el versként, s énekeljük dalokként, csöndesen dúdolva: „Menni velük – már régen / nem értük! – Csak azért, / mert e sereg iránya / valami célt ígért. … - mindez ma sem könnyű, / - s nem lesz könnyű sosem, - / de törvény s vállalt sors ez, / ha érdemes – ha nem”. Váci Mihály. Életműve egyik legnagyszerűbb bizonyítéka annak, hogy a költészet sohasem fordul el attól a nyelvi és kulturális közösségtől, amely életre hívta. Játszhat, persze, a legkülönfélébb divatokkal – de egyetlen divat sem ég belénk sohasem úgy, mint akár ez a sor: „…csak azok szeretnek, / akik fekete kenyeret szegnek…”

Tamási Orosz János